Próza 3 

Minik

G. ellenzéki volt. Írt posztokat, röplapokat, hogy ez így nem mehet tovább. 1968 követője volt. G. váratlanul ösztöndíjat kapott, a három éve megjelent kötetére ezüst díjat. Aztán „A politika és a művészet szabadsága…” konferenciára delegálta a minisztérium. Szófiába. G. elfogadta, elment. G. átállt, mondták erre követői. És egy munkatárs a hivatalban becsukta G. aktáját, majd feltette a polcra.
Mert mozog a föld, azért… mondta az igazgató új barátnője, miután mellélőtt. A titkárok röhögtek, az őz futni kezdett a tisztáson át. A fák felé. De nem mozog, mondta az igazgató, a vállához emelte a puskát, célzott és meghúzta a ravaszt.
Buli, konyha, Youtube-ról szól zene, drága whisky, aztán egyszer csak... mindenkinek van egy álma… szól Dylan, Dead Can Dance után, zavar a logaritmusban, mondja valaki. Nevetünk. És dúdoljuk… van egy álma… Aki dohányzik, kihajol az ablakon, ki a sötétbe, aztán megint jön a mi zenénk… come writers and critics, who prophesize with your pen…

Az idős költőt levezették a hivatali pincébe. Itt tartjuk az aktákat, mondta a fiatalember. Önről akkoriban tizenkét akta készült. Az öreg költő nézte a vaskos köteteket a polcon, nekem csak tíz könyvem jelent meg, mondta végül, de rólam kettővel több. A fiatal munkatárs azt mondta, ilyen ma már nem fordul elő. Ma minden elektronikusan rögzül. Aztán megkérdezte, hogy akar-e még az író valamit tudni.

A miniszter után a helyettes is rámutatott, hogy demokrácia van, az embereknek nem kell félniük. És amikor a harmadik szónok is arról beszélt, hogy ma már szabadon lehet véleményt nyilvánítani, a teremben némán, mozdulatlanul ültek az emberek.

Az idős, jómódú íróról hivatalos monográfiát írnak, a munkát a lét szélén vergődő írónak adják, írja meg ő. Kell neki a pénz. Az első feleségem ne legyen benne, nem akarom, mondja az idős költő. De harminc évig élt vele, miért baj ez, kérdezi a szegény író a telefonba. Az államilag méltatott író nem válaszol, leteszi a telefont, aztán az illetékest hívja. A szerzői megbízást visszavonják, a monográfiát más írja meg. És a könyvből így tűnik el harminc év együttlét. Eltűnik a nő, eltűnik a rendszeres fizetése, eltűnik a mosógép, a vasalás, eltűnnek a vasárnapi ebédek. De a nő lelke a versekben megmarad. Ami pedig ma van, a pénz, díjak, állami hírnév, mindez nem fontos.

Ha indián lennék, csöndben lennék a táborban, nem beszélnék. Mert Magas Hegy, Korai Virágzás, Vasárnap Született, Erdei Víz, Aki Elsőnek Táncol, Kígyóvirág, Aki Egyedül Jár, Fehér Füst, Szeles Nap, Én Én Vagyok… ők sem beszélnek. Így szeretném az indián életet.

A macedón vonat, amikor megállt a nyílt pályán… az író a vonatablakból látta a sínek mellett, fák alatt azt a babakocsit. Kitört kerékkel a bokorban ferdén. És látta még a vagonból, hogyan ült az apa a kórház folyosón, hogyan sírt fel a gyerek, majd száradt a ruha a ház mögött, sütött a nap a függönyön át miközben az anya és az apa számolták, hogyan és miből élnek majd meg… Végül látta, hogyan ugrottak a végtelenbe a sínre tévedt bárányok az induló észak-macedóniai mozdony elől.

Hogy hisz-e, kérdezték. Nem válaszolt.
És a futásban, kérdezték.
A hasznában, kérdezte ő.
Hogy szégyen-e, kérdezték.
Ki elől, kérdezte.
Akkor a hasznos fontosabb, kérdezték.
Szabad innen elfutni, kérdezte ekkor ő.
Akkor miben hisz, kérdezték.
A húslevesben, válaszolta.
Messze ér a kezünk, mondták erre.
Tudom, a fejemmel játszom, mondta erre ő.

Az idős lakó késő este ért vissza a városba. Belépett a lakóházba, a város lakói bérháznak hívják az ilyen épületeket, felment a meredek lépcsőn. A lakó legfelső emeleten lakott, 100 lépcső vitt fel oda. A 99-ik lépcsőn egy férfi ült, cigarettázott. A lakó így mesélte: Nem szép házban élek, a lépcsőház kopott, a falak koszosak, a ház teteje is lyukas, a pincében áll a víz, ezen a környéken szegények élnek. És az a férfi csak ült a lépcsőn, a sötétben dohányzott. Megőriztem a nyugalmamat, nem kérdeztem semmit. Később bántam ezt, kimentem a lépcsőházba, hogy beszéljek vele, megkérdezzem, bajban van-e, éhes-e, szomjas-e, de a férfi már nem volt ott.

Valaki, legyen ez a valaki Z. tehát Z. mesélte, hogy húszévesen elmesélte a többieknek, hogy gyerekkorában órákon át figyelte a hangyákat, és akkor a többiek kinevették ezért. Aztán Z. ötven lett, és megint mesélte, hogyan guggolt a ház mögött, hogyan figyelte gyerekként órákon át hangyákat, a kitartó gyűjtést, hogyan tanult ebből, hogyan jegyezte meg ezt egy életre… majd azt is elmesélte, hogy húszévesen is kinevették ezért a történetért a társaságban.
Z. tehát ötvenéves múlt, amikor ezt megint mesélte. És a társaság ekkor elcsöndesedett.